A fehér hajú

MUSIC CHALLENGE

Előadó: Gitano, Takács Nikolas

Dal: Egy szép napon

Műfaj: fantasy

Szereplők: OC

Korhatár: 16

Figyelmeztetés:csúnya beszéd, erőszak

Kíméletlenül kopogtatott a nagy szemű eső a szekér ponyváján. A kerekek nyikorogva haladtak a fák között, az ázott föld cuppogása kísérte a régi, sok mindent látott szekeret küldetésén. Minden néma volt, csak az eső verte dús lombjaikat vagy három napja. A lazsnak¹ teljesen elázott, már nem csak kint esett, a szekér belsejében is épp oly zord idő volt, mint odakint a végtelen zöld tengerén.

Két ázott alak feküdt az elszálkásodott, dohos faléceken, kezükön és lábukon vastag kötél tekeredett, akár a kígyó, ki megfojtja áldozatát. Az erős sodrony felsértette fehér bőrüket, s vérfoltosan, szakadtan gubbasztottak a szekér hátsó részén.

Minden szem rájuk szegeződött, figyelték lélegzetvételeiket, apró mozdulataikat, amelyeket elősegített az útba vájt gödrök mélysége és a kocsi öregsége. Csak egy lány nem érdeklődött különösebben a rabok iránt. Mélybarna hajfonatából egy-egy nedves tincs az arcára ragadt, de ez látszólag nem igen zavarta nagy munkájában. Jobb kezében apró késsel egy fadarabból próbált kicsalni valamilyen emléket. A keze szaporán járt, a forgácsok lustán hullottak a sáros padlóra. Ez volt az egyik legkedveltebb időtöltése a hosszú utakon, jó pár szobrot készített már, némelyik szebb és kedvesebb volt neki, némelyiket szinte rögtön eldobta születésük után.

– Az istenekre, mikor áll már el ez a szar?! – A férfi kicsavarta köpenyét, és a földre köpött. Hosszú arcán réz szeplők ültek s az elégedetlenség azon formája, mely csúnya fintorral végződött általában. Kurta vörös hajából kirázta a vizet, akár egy bolhás dög, majd orrát beletörölte inge ujjába.

– Ezt minden órában meg fogod kérdezni?! - horkantott fel egy hosszú fekete hajú alak, le sem véve pillantását a kardjáról, amelyet oly' gondoskodással élezett, ahogy anyák gyermekeiket ringatják álomba. A rőt hajú férfi vastag karján megfeszültek az izmok, kezét ökölbe szorítva lendült a nyúlánk alak felé. Tőr villant, egy nyakon csillogott a szűrt fényben.

– Rowfin, lennél oly' kedves, és nem vágnád át fivérünk torkát! Undorító egy alak, de így is sok embert vesztettünk. - Nalisa várakozón nézett a zöld szempárba, ujjai ráfeszültek a faragó késre, lábai készen álltak, hogy rá tudja vetni magát társaira. Rowfin önelégült mosolyra húzta keskeny ajkait.

– Ha már ilyen szépen kérted… - Ellökte magától az erős alakot, s felvette a földről újra mocskos fegyverét.

– Nem kértem a segítségedet, szuka. Nélküled is boldogultam volna. - Azzal visszaült a kemény deszkákra, bal kezével letörölte rövid nyakáról a friss vért, melyet a tőr fakasztott ki puha húsából. - Te patkány! Ezért álmodban kibelezlek!

– Jaj, Dranar! - csóválta meg fejét Rowfin - Te sosem tanulsz a hibáidból! Amúgy, jól áll neked a vörös. - Kihívóan rávigyorodott a dühtől fújtató Dranarra. A csend feszültségtől izzott, a sarokból elfúló, halk kacagás törte meg a némaságot.

–  Mi a ménkű olyan vicces, te szar?! – Kétszer-háromszor belerúgott a fiúba, szeplői szinte egybeolvadtak vörösödő arcával. - Most is jól mulatsz?! - Még egyet-egyet odarúgott az összegömbölyödött alak felé.

– Elég lesz! - szólt fejcsóválva Nalisa, miközben elpakolta alaktalan faragványát. Fejbőrébe mintha ezer tűt szúrtak volna egyszerre, s felnézett egy homokszínű, szűk szempárba.

– Azt mondtam, fogd be a pofád, mocskos szuka! - Azzal rántott egyet hajfonatán. – Majd, ha az asszonyom leszel, megtanítalak, mi az a tisztesség. - A kerek arcon elterülő önelégült vigyor volt az utolsó csepp a pohárban, amit Nalisa le tudott nyelni. Kirúgta Dranar lábát, tőrt rántott, és a fekvő férfi lágyékára helyezte.

– Először én metszem ki a férfiasságod, majd meglátjuk, mennyire lesz utána nagy a pofád! - Azzal beleköpött a csúnya, szeplős arcba. A szekér időközben megállt. Nalisa felnézett egy mosolygós, vékony fiú csodálkozó ábrázatába.

– Ömm… Két óra múlva alkonyodik.

**** 

A tűz vidáman pattogott, az alkony ráborult a nedves tájra, s haragoslila színével csalt félelmet az emberek szívébe. Nalisa szép rakás fát dobott a narancssárgában és vörösben játszó lángnyalábok mellé. Táskájából elővett egy jókora darab kötelet, s kifeszítette két görbe fa közé. Átvetette rajta köpenyét; a levegő még mindig hideg és nyálkás volt, de az ég megkönyörült rajtuk ezen az estén, csak az ágakról hullott alá pár vízcsepp.

Rowfin a kocsiból kilökte azt a szurtos arcú fiút, aki nemrég olyan jót derült humoros megjegyzésén. Arccal előre a sárba esett, elgémberedett lábát hiába próbálta maga alá húzni, nem engedelmeskedett neki. Úgy festett, mint egy szárnyaszegett bogár, aki a hátára fordulva próbál kikecmeregni, hogy elkerülje a biztos halált. Hosszú, barna ujjaival a fehér hajba markolva talpra állította, és a meleget adó tűztől legmesszebbi fához kötözte, majd újra felkapaszkodott a szekérre a második utasért.

Túl sokat időzött odabent, s nem tűnt fel hosszú alakja percek múltán sem. Nalisa habozás nélkül kardot rántott, és bajtársa segítségére sietett. Rowfin feje a fekvő férfi mellkasán pihent, hullámos haja az arcába lógott, szép metszésű álla megfeszült, szemét lehunyva összpontosított.

– Meghalt. – Hangjában nyoma sem volt bánatnak vagy fájdalomnak, mely egy ember elvesztése után általában körülszövi az ember torkát, s belülről fojtja meg. De itt ez csak egy egyszerű tény volt, mellyel nap mint nap találkozott az ember.

– Gyere, segíts! – intett. Nalisa odament a testhez, mi a hátán feküdt, arcát nyugalmas szendergés hálózta be, hegyes orrán száradt sár repedezett, borostájában ősz szálak keveredtek szalmaszőkével. Mellkasa nem mozdult a durva anyag alatt, csak egy kötés dudorodott az oldalán. Nalisa óvatosan - mintha a férfi még érezne bármit is - felhajtotta a kötését. Rothadó hús fanyar szaga áradt a lilás genny sárgította, mély vágásból. Nagyot nyelt, s visszarántotta a foszló inget a beesett hasfalra.

– Ha kibámészkodtad magad, segíthetnél ledobni a kocsiról, mielőtt itt oszlásnak ered nekem. - A test elernyedt, a két fejvadásznak minden izma megfeszült, sok verejték árán a halott az út mocskában pihent tovább.

– Belan! Belan, kelj fel! - A fehér hajú fiú keserves vergődéssel próbált kiszabadulni gúzsba kötő kötelei közül. – Belan! Be..lan! - ordította, miközben hátát a kemény és érdes törzshöz verte.

– Ha nem kussolsz el, te is megdöglesz! – Dranar tömpe, koszos ujjaival körbezárta a vergődő fiú nyakát, úgy festett, akár egy nyúl, ki próbál a vadász csapdájából szabadulni. Nem mozdult, csak könnyek csillantak meg szurtos arcán a lemenő fényben.

Nalisa egy pillanatra úgy érezte, nem egy nedves erdőben van, s bámul egy halott férfit, kit a sárban helyeztek örök nyugalomra, hanem mintha egy kilencéves lányt nézne, aki üvöltve veri szülei frissen betemetett sírját. Megrázta a fejét, karon ragadta a testet, és elkezdte húzni beljebb a fák közé.

– Te mit művelsz?! – vonta kérdőre Dranar, aki már elengedte a csöndben síró fiú vékony nyakát.

– Eltemetem. Ti addig csináljatok valami hasznosat. Pinkó – egy mindig mosolygós ábrázatú, nyakigláb fiúcska érdeklődve figyelte Naklisa minden szavát –, ha megitattad a lovakat, megpróbálhatnál egy-két halat fogni, hátha ma nem kell éheznünk.

– Természetesen. – Telt ajkát nagy mosolyra húzta csontos kis arcán. – Jó sok csúszkát láttam lentebb a parton, azt is hozhatok, ha szereted. – Áhítattal átitatott pillantással fürkészte Nalisa válaszra nyíló ajkait.

– Csak legyen mit enni, hosszú még az út. – Azzal hátat fordított a fiúnak, és még beljebb vonszolta a testet, oda, ahol már nem hallja Rowfin füttyögését és elismerő szavait, amiért a kis nyakigláb mennyire jól ért a nők nyelvén.

****

Szép nagydarab pisztrángok sercegtek parázságyra fektetett, lapos köveken. Ez a hang s a sült hal illata mindenkinek megmelengette a szívét azon a hideg éjszakán. Az ég talán teljesen egybeolvadt volna a földi sötétséggel, de az ezüstösen pislákoló Hold úgy ült ében trónján, mintha várná, hogy ezen az estén oltalmazására szorul majd az éhes vándor.

Nalisa közelebb húzódott a lusta, meleget árasztó zsarátnokokhoz, s szemét lehunyva kiélvezte ezt a cseppnyi jólétet. Pinkó egy vastag husánggal apró csonthéját akarta feltörni egy kövér diónak; addig-addig sújtott rá nehéz botjával, míg végül kettétörve pislogott a nedves földről szerszáma. Rowfin nevetett, és az öklével akkorát csapott az ellenállóra, hogy az menten ketté tört. No, lehet, csak azért, mert Pinkó már megrepesztette, ugyanis erről vitázott a nyakigláb és az öntelt. Dranar tőre szúrós hegyével próbálta kiszedni körmei alá szoruló koszt és a már megkeményedett vért.

A vacsorát jóízűen elfogyasztották, a vörös bika sem akart senkit megölni abban a tizenöt percben. Nalisa miután elfogyasztotta a kellemesen omlós, sótlan ételt, kiöntött egy kupa vizet, és némi haldarabod a tányérra pakolt, majd elindult a fogoly felé.

A fiú holtsápadt volt, orra piros, szeme feldagadt a sírástól. Óvatosan megitatta, majd egy darab gőzölgő halhússal kínálta, de elfordította a fejét. Újra a szájához nyomta a falatot, de megint csak ugyanaz volt a válasza, mint az előbb.

– Ha nem eszik ez a féreg, engem illet az ő része is! – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Dranar, majd jókorát húzott boros butykosából. Még egyszer megpróbált ételt csalni a szárnyaszegett kismadárba, de próbálkozása kudarcát látva inkább hagyta, hadd gyászoljon az elárvult fióka.

Visszatérve a tűzhöz egy jól irányzott mozdulattal Dranar fejéhez vágta a fémből készült tányért, melyből az étel így a vörös hajban gőzölgött tovább.

– Akkor edd. Aztán aludjatok, én kezdek. – Rádobott egy öles fát a halványodó parázsra, majd elővette alaktalan faragványát, és a tűz fényében újra nekiállt a nehéz munkának.

Lassacskán minden elcsendesedett, mindenki jóllakottan és elégedetten hajtotta álomra fejét a nedves fű közé. S ahogy az álom rájuk telepedett, az első szaggatott hortyogás is előbukkant egy száraz torokból. Nalisa élvezte a tűz forró nyaldosását és a Hold hűvös cirógatását. Ez volt hosszú útjukon az egyik legjobb éjszaka. Volt mit enni, nem esett, és elég védett helyen voltak a völgyben, így talán nem tudnak rajtuk ütni olyan könnyen az éjszaka zord árnyai.

A távolban egy állat lopakodott a sűrű, neves avarban, a baglyok kitartóan huhogtak a sötétségben. Hallgatta az este neszeit, s lelkét nyugalomba ringatta ez a megszokott, kedves dal.

– Köszönöm! – Egy bátortalan hangot hozott a fürge szél a fák közül. Nalisa fejét felkapva fürkészte a messzeséget. A fiú haja a sápadt holdfényben szinte világított az elterülő feketeségben. Egy apró hálás s fáradt mosoly jelent meg pisze orra alatt, az arcát borító sárfoltok közül kökényszín szeme ékszerként ragyogott a lány értetlen ábrázatába. – Hogy eltemetted…

Nalisa vállat vont, s visszafordult faragványához.

– Idevonzotta volna a farkasokat. Muszáj volt…

– Akkor is köszönöm – erősködött a kis fogoly. – És az ételt is. Nem igazán kedvelem a halat, meg nem érzek már éhséget. – Nalisa felnézett, a fiú kitartóan fürkészte őt. Lemondóan sóhajtott, tudta, hogy hiába állna ellen, ez a kis korcs nem hagyná békén, míg ki nem beszéli magát. Egy újabb forgácsdarab hullott a nedves talajra.

– Szívesen – adta meg a várt választ ostromlójának. –  Ő ki volt neked?

– A barátom volt. Régóta ismertem, sokat tanultam tőle. Remek lélek volt. – A fiú arcán lustán gurult le egy kövér könnycsepp, mely először áttetszőn, végül feketén hullott a földre.

– Sajnálom.

– És te veszítettél el már valakit? – Nalisa előtt megint feltűnt az a kilencéves síró lány. Elfordult, s az ő szemébe is könnyek szöktek. A csend halottan tátongott köztük. Az éjszakai állatok, mintha csak miattuk hallgattak volna el. Megfogott egy vékonyabb botot, s megpiszkálta a szürkés zsarátnokokat, hogy beléjük új életet leheljen. A lángnyelv, mely előbukkant a hamuból narancssárgára festette fehér arcát.

– Nagyon szép – bökött kerek állával a lány kezében nyugvó szobrocskára. – Tiszteletre méltó állatok, talán a sok teremtmény közül a lovak azok, akiket a legjobban kedvelek. Nekem is volt otthon… – Egy méla másodpercre elidőzött ezen, az oly’ idegen szón. – Remélem, mikor hazatérek, várni fog rám. –  Újra lehorgasztotta a fejét. –  Zame… Zame a nevem, és örülök, hogy megismertelek. – Nalisa ránézett az alig tizenhét éves fiúra, olyan elesettnek és megtörtnek látszott fiatal éveihez képest. A munkája során ritkán akadt olyan befogni való férfi vagy nő, aki fiatalabb volt, mint harminc, és azok általában arról fantáziáltak, hogyan tudnának végezni vele csöndben és gyorsan. Ez a kis korcs meg örül neki, hogy megismerhette. Nalisa hitetlenkedve vetette oda álomvilágban élő foglyának.

– Nalisa, úgyszintén. – Ezután egyikük sem szólalt meg. A faragvány szépen alakult, már egészen lóformát öltött, sörényét akár a szél is fújhatta, ha akarta volna.

Lassan éjfél fele járt az idő, némaság ült rá a táborra, semmi sem mozdult, csak a lángnyelvek nyaldostak egy nedves ágat. A baglyok nem huhogtak, az erdőlakók nem motoszkáltak, túl nagy volt a csend. Nalisa kardja markolatát szorongatta, ujjai elfehéredtek, szemével nem érzékelt semmi mást, csak az éjszaka békéjét, de szívében érezte, ez csak a vihar előtti csend.

Egy ág az avarban - hosszan lehelte ki lelkét - megtörve a csendet. Előhúzta hüvelyéből acél kardját, s Rowfin ernyedt testét megrázta. Ujját a szájához tartotta, és megrázta fejét, mikor az álmos férfi szólni akart. Majd Pinkóhoz is odament, olyan óvatosan lépkedett, akár egy macska, ki egérre vadászik a sötétben. Pinkó hatalmasat ugrott a lány érintésére, de szerencsére még időben észrevette a lány szigorú ábrázatát.

– Mikor szólok, menj a lovak közelébe és bújj el! – lehelte a fiú álmos füleibe. – Drandart Rowfin ébresztette föl mámoros álmából. Mind a három feszülten figyelte Nalisa minden mozdulatát, hogy mikor jön el az idő, hogy harcolniuk kell életükért és zsákmányukért.

Egy másodperc. Az éjszakai némaságot megtörte negyven láb dobogása és húsz száj kegyetlen ordítása. A Hold mintha hátat fordított volna nekik, s fénye haloványan kúszott alá az égből. Nalisa tudta, hogy a fiúért jöttek. Mi másért, hisz zsákmányuk ezerszer értékesebb, mint lovaik vagy ócska szekerük. Odaugrott hát, hogy testével és kardjával megvédelmezze a fiút. Társai követték, s most körbefogták azt, a vastag görbe fát, hol Zame fehér haja fáklyaként lobogott az ellenségnek. Három férfi támadta egyszerre, az egyik szekercéje végigszaladt Nalisa puha húsán, s karjából lustán folyt a vörös vér. Kardjával átvágott egy szabadon maradó torkot, bal kezében lévő tőrével megcélzott egy idegen szívet. A hangzavar elviselhetetlen lett volna egy gyakorlatlan harcosnak, a vér patakokban folyt, a sirámok élesek és bántóak, a testek közelsége égető volt.

Nalisa lába alól kicsúszott a talaj, feje a kemény földhöz verődött. Egy izmos, verejtéktől és vértől bűzlő test nehezedett rá. Nyakára kulcsolt kezek szorítását érezte, a zsivaj oly’ messzinek tűnt, s kezeivel hiába próbálta lefejteni magáról a vastag ujjakat. Lehunyta szemét, és nyugodtan várt, hogy a halált jó barátjaként üdvözölve elhajózzon vele messzire, az éhség, fájdalom és nyomor földjéről.

A nyomás megszűnt. A lány óvatosan kinyitotta a szemét, hogy megnézze, hová is került. Még mindig a földön feküdt, abban az erdőben volt, ahol számításai szerint meg kellet volna halnia. A fehér hajú fiú felette állt, kezéből kék nyalábok táncoltak elő, s körülötte halott testek hevertek egymáson. Még pár másodpercig Nalisa a fiút nézte, majd átadta magát a sötétségnek.

Újra melegség simogatta megfáradt testét, s a tűz olyan vidáman pattogott, mint azelőtt. A testeket eltakarították, mindenki a lángok közelében üldögélt, és bort kortyolgatott. Kezébe belenyilallt az éles fájdalom, amint odakapott, puha kötést érzett ujjai alatt.

– Semmi baj, bekötöztem, de sok vért veszítettél – adta meg a néma kérdésre a választ Pinkó, kinek még most is ott ült az arcán egy mosoly. Nalisa megszorította a fiúcska kezét, ebbe sűrítette minden köszönetét. A fehér hajú fogoly ugyanannál a fánál ült, újra gúzsba kötve, de most aggódva nézett felé, s mikor Nalisa mosolyt erőltetett arcára, ő is szélesre húzta ajkát.

– Hova mész? – kérdezte hitetlenkedve Rowfin, kinek friss vágások díszítették csinos arcát.

– Csak megköszönöm Zamenak, hogy megmentette minnyájunk hitvány életét. – Odasétált az öreg, göcsörtös fához, letérdelt, s meleg ölelésbe zárta a vékonyka fiúcskát. – Köszönöm – súgta, azzal lopva a földbe szúrta tőrét, min az aprócska lószobor fityegett csendesen a homályos éjszakában. 

 lazsnak¹: ponyva, durva zsákvászon