Édesanyám

MUSIC CHALLENGE

Zene: Twilight

Előadó: Oneus

Műfaj: dráma, angst

Szereplők: OC

Korhatár: 16

Figyelmeztetés: csúnya beszéd

– Nem! – Szilánkosra tört a csend, mely mélyen s félénken húzódott meg az apró gyertyafénytől derengő, csupasz fehér falak között. Az asszony csontos keze szorosan körbefonta lánya karját, arca barázdái közé befészkelte magát a rettegés, az egykoron szép arcot eltorzította a tehetetlen düh, de így is volt valami megmagyarázhatatlan szépség benne. Egy Hold csókolta, kósza tincs parányi vállát simogatta, fahéjszín szemében tükröződött az ádáz küzdelem, bensőjében egy fékezhetetlen vadállat tombolt, mely belülről szaggatta gyenge testét.

– Ez az én döntésem – a lány kitépte karját anyja szorításából –, az én életem!

Egy apró, kerek arcú kisbabát emelt ki a hatalmas, fehér baldachinos kiságyból. Vékony ujjaival végigsimította kislánya gesztenyebarna fürtjeit, melyek kövér csigákba rendeződtek, porcelán bőrére rózsát festett az álmodozó pír. Egy tétovázó érintés rántotta vissza a hideg szobába, az ősz asszony könnyei némán koppantak a vén padló deszkáin. A lány anyja felé fordult, egy apró mosolyba próbálta belesűríteni szeretetét, háláját és megbecsülését. A sovány karok védelmezőn szőtték körbe lányát és unokáját, akár egy pók az elejtett legyet, hogy soha se szálljon tovább.

Egy perc meghittség, ennyi jutott csupán e megtépázott lelkeknek.

– Indulnunk kell! – hangzott a sarokból egy ideges, mély férfihang. A háló lehullt, és a mély, könyörtelen fájdalom tövisként fúródott bele mindkét nő szívébe. Az asszony búcsúcsókot lehelt lánya beesett arcára, majd unokája selymes bőrére. A lány szorosan magához ölelte gyermekét, gyors léptekkel az ajtó felé indult. Lerázta magáról az elválás nehéz palástját, és minden erejét összeszedte, hogy át tudja lépni szeretett otthona küszöbét, s rálépjen arra az ösvényre, ahonnan már nincs visszaút.

A bronz kilincs ismerősen feküdt tenyerében, keze megremegett, egy leheletnyi tétovázás, de a súlyos bakancsok idegesen topogtak mögötte

A körfolyosó mély álomba szenderedett, a levegő nem mozdult, csak a Hold halvány fénye világította meg a pergő vakolatot az öreg falakon. A csigalépcső méla csodálkozással kísérte a lány nesztelen lépteit, egészen a nagy boltíves tölgyfa kapuig. Ott a rohanó láb megtorpant, megpihent a rajt előtt.

– Pipacs utca 43 – súgta a férfi –, öt sarokra innen. Négy kopogás a hátsó ajtón, ha elkapnak, semmit sem tehetek érted. Vigyázz magadra Anna!

Az ajtó kitárult, s a lány kisétált a halott éjszakába.

Az egykor fényben úszó utcát most már a sötétség zsarnok királya uralta, pöffeszkedve terült el a magas házak között. A szőke hajú férfi még egyszer hátrapillantott, majd eltűnt az egyik közeli sarok mögött. Anna ledermedve állt az árnyékok között, szíve hangosan vert, lánya édes ölelése sem tudta csitítani fullasztó félelmét. Jól tudta, ha kudarcot vall, gyermeke sosem láthatja, milyen egy nyüzsgő város béke idején. Lenyelte a torkában gyűlő keserű rémületet, lába előre mozdult. Olyan volt, akár egy tolvaj a fekete macskaköveken, ki a legértékesebb kincsével próbált elszökni a törvény véres keze elől.

Jobbra fordult, a kocsmákkal szegélyezett Báthory utcára, ahol a katonák vígan fogyasztották el a munkájuk után járó édes brandyt és a vizezett sört. Behúzódott egy kapualj menedéket nyújtó ölébe, s hallgatta, hogyan csapódtak az ajtók, hogyan visszhangzottak a lenge erkölcsű lányok kuncogásai a rideg épületek között. Lélegzete elakadt, s rémülten a pólyába csavart kicsiny szépségre nézett, pirosas ajka mosolyra húzódott, hosszú szempillái húsos orcáján pihentek. Boldog volt, talán álmában a déli fénnyel játszott, ami a hosszú ablak szárnyai között tűnt elő, s kezei árnyékot vetettek a csillogó parketta sima léceire.

Az est csendesedni kezdett, a kocsma bejáratának zsanérjai nem nyikorogtak olyan sűrűn, csak a zene hangosodott tovább, és ez bent tartotta a fegyveresek javát. Anna még szorosabban ölelte magához lányát, s a sötétséggel táncolva elindult végig a rettegett úton. Egy porszem se rezzent, az üres kirakatok áhítattal figyelték a fiatal anya vakmerőségét. Minden érzékszervével a jelenre koncentrált, arra a három percre, míg végigsétál a Báthory utca elkoptatott kövein. Csak az számított, hogy kijusson innen.

A kocsma ajtaja kitárult, a belülről kiáramló fény megvilágította a szemközti ház omladozó homlokzatát. Egy csapat honvédségi uniformist viselő fiatal férfi botladozott kifelé, a cigarettaszagú, zsúfolt helyiségből. A nők visongva ugráltak ki a rájuk nehezedő, brandyszagú nemzetőrök alól.

– Psszt! – csitította a többit egy józanabb hazafi. – Csöndesebben, lányok! Mit ér az elsötétítés, ha még a mocskos moszkvaiak is a ti hangotokra ébrednek?! – Újra szétverte az egy másodpercre beállt csöndet a harsány jókedv, s kígyózva elindultak a közelebbi utca felé. Egy magas, délceg férfi kivált a tömegből, s imbolygó léptekkel a közeli szeméttárolók felé indult. Társai hitetlenkedve néztek rá, hiába kérdezték, mit csinál, az csak türelmetlenül legyintett.

Anna összegömbölyödve, visszafojtott lélegzettel kuporgott a fém kukák között. Kezét összekulcsolta gyermeke előtt, s némán fohászkodott az istenéhez, hogy óvja meg őt ez egyszer.

A férfi pár centivel Anna búvóhelye előtt megállt, majd a legördülő cipzár éles hangja újabb nevetéshullámot gerjesztett. A katona kínzó lassúsággal könnyített magán, a víg horda már messze járt, de hangjuk jelzőfényként kísérte őket útjukon, hogy elhagyott társuk rájuk találjon.

Egy kéz a pólyában álmosan megtörölgette szemeit, majd vidáman anyja fürtjei után kapott. Anna arcából kifutott minden vér, szíve kihagyott egy ütemet. Tehetetlen dühe, könnyei lassan s némán gördültek végig megfáradt vonásain. A férfi dolga végeztével csak állt ott, némán és figyelt. Gyilkos vágy parazsa perzselte bensőjét, kezét óvatosan ruhája zsebébe mélyesztette, tudta, csak pár másodperce lenne elvágni az egyenruhás torkát, és bevonszolni a sötétbe. Izmai megfeszültek, ugrásra készen várta azt a pillanatot, amin az ő és szeretett gyermeke élete múlott.

A bakancsos lábak elindultak, és maguk mögött hagyták a hulladéktárolók ezüstös csillogását.

Takaros kis házak mosolyogtak a Pipacs utcára. A békés virágok álmosan bólogattak, a sündisznók élelem után kutattak a széles bokrok ágai között. A negyvenhármas számhoz érve az eddig sietős vászoncipők megtorpantak, és gyökeret eresztettek a szikár talajba. Megérkezett, de az önfeledt boldogság, amit jutalmul várt, elmaradt, és helyette mély bánat szivárgott sejtjeibe. Nem tudott tovább menni. Lányát figyelte karjaiban, minden porcikájának emlékét magába akarta szívni, minden lélegzetvételét palackba akarta zárni. A csillagok derengőn világították meg halvány arcát, tiszta és nyugodt lelkét, a legcsodálatosabb dolog, melyet egy ember világra tud hozni. A néma könnyek újra potyogni kezdtek, attól a mérhetetlen boldogságtól, melyet csak gyermekünk fakaszthat bennünk. Az idő homokszemei peregtek tovább, a hajnal az éjszaka sarkát taposta, indulnia kellet, nem várhatott tovább.

Négy kopogás. Egy szék megcsikordult, a zár kattant, és egy álomittas, zömök asszony kikukucskált az ajtórésen. Idegesen sóhajtott.

– Mi tartott eddig?! – sziszegte fogain át a sértődött szobalány.

– Sajnálom – formázta hangtalanul.

Az asszony vaskos kezeivel a pólya után nyúlt, és gyengéden kitépte anyja meleg öleléséből. A zár ismét kattant.

Csak futott és futott a néma fájdalmát cipelő anya a kanyargós pesti úton. Már nem számított semmi, egyetlen kincse biztonságban volt, nem bánthatta többé senki. A ház úrnője jó lesz hozzá. Sosem lehetne sajátja, így megelégszik valaki máséval. Szép ruhákban fog járni, sok elkényeztetett fiúcska fog neki udvarolni, és sosem fogja ismerni népe keresztjét.

A sarkon befordulva, egy széles mellkasnak ütközve Anna elterült a piszkos köveken. A katona hatrahőkölt, meglepetten végigmérte a lány karcsú alakját, s tekintete megakadt a kék ruhára varrt sárga csillagon.

– Mocskos zsidó kurva! – Sűrű barna hajába markolva vonszolta végig a néma házak között.

*****

A vagonok fülsüketítő csikorgással megálltak a kietlen út mentén. Elviselhetetlen volt az emberek bűze, a levegő a deszkák réseinél megtorpant, nem akart nyolcvan fuldokló közé befurakodni. A marhavagon ajtaja kinyílt.

– Los, los, Juden!