Saját poklomban

MUSIC CHALLENGE

Előadó: Queen

Dal: Bohemian Rhapsody

Műfaj: slice of life, enyhe angst, novella

Szereplők: Taemin, Jongin, Moonbin, Hoseok, Jungkook, Ten

Korhatár: 14

Figyelmeztetés: -

Hurok, áthúz, megköt.

A nyakkendőmön hatalmas csomó éktelenkedett. Satnya kis göb, csálé és egyáltalán nem nyakkendőhöz illő módon ráncosodott a nyakam tövében. A ronda kék anyag a falhoz csapódott, s halk csattanással megtörte a szobában uralkodó mély csöndet. Az ágy öreg rugói nyöszörögtek, ahogy levetettem magam az undok kifeküdt matracra. A plafon tegnap óta semmit sem változott, ugyanolyan unottan ásított rám börtönömben, mint az elmúlt száznyolcvanhét napban. A percek kínzó lassúsággal sétáltak el mellettem, de eszük ágában sem volt magukkal vinni dühömet, félelmeimet s kétségbeesésemet, amelyek hálóikkal körbeszőtték testem, s lelkem foszlányaiba marva tépték le a húst a csontjaimról.

Sokszor hunytam le szemem, és azt bizonygattam magamnak: Ez nem a valóság. Ez egy álom, és ha felébredek, a táncterem padlójának meleg érintése fogad majd, s lágy zene simítja meg fáradt testem. De mindig ugyanarra ébredtem. Fehér szoba, fehér plafon és a fertőtlenítő émelyítő szaga.

A kilincs lenyomódott, az ajtó kitárult, és Jongin mosolygós arcán egyszeriben csodálkozás és hitetlenség terült el.

- Mi az, elfáradtál? – Körbe tekintett, és szeme megakadt a gyűrött anyagkupacon a földön. - Mit ártott neked a nyakkendőm?! - kérdezte bujkáló kuncogással a hangjában.

- Semmit. Csak nem tudom megkötni azt a szart. – Jongin szemöldöke még magasabbra szökött, így úgy döntöttem, hasznosabb, ha a plafont bámulom újra. Jongin felvette a kék selyemdarabot a földről, majd mellém ült, olyan nagy erővel, hogy azt hittem, leesek az ágyról.

- És ezért bosszút álltál szerencsétlenen. Meglehetősen érett viselkedés, Taemin. Mondjuk, és ez tényleg csak egy költői gondolat, megkérhetted volna a szobatársadat, aki tudomásom szerint elég jó képességű ahhoz, hogy megkössön egy nyakkendőt. Ráadásul, nem is egy ismeretlen, sehonnai nyakkendőt, hanem a sajátját. - Szemem összehúzva a leglenézőbb arcomat próbáltam magamra ölteni.

- Utálom, amikor gúnyolódsz. - Sértődötten a fal felé fordultam, és vártam további gunyoros megjegyzéseit.

- Nagyon szívesen ápolgatnám összetört lelkedet, amit széttiport egy selyemdarab, de most nincs időnk erre. Szóval kapard össze magad, Moonbinnak nagyobb szüksége van rád, mint az önsajnálatodnak. – Forró tenyere végigsiklott a hátamon, majd keményen megragadta vállamat és a hátamra fordított. Csokoládébarna szemeiből csakúgy sütött a hitetlenkedés, mely mögött még mindig ott bujkált a hihetetlen jókedv, amit annyira szerettem benne.

- Most! Gyerünk, Taemin ne akard, hogy kirugdossalak az ágyból!

- Megyek már! – förmedtem rá, majd nemes egyszerűséggel lelöktem az ágyról. Nagy csattanással földet érve csend lett. Pár másodpercig csak vártam, de semmi. Se egy szitokszó, se egy morranás. Idegesen feltápászkodtam rozoga ágyamról, hogy megnézzem, nem történt-e valami baja. Ott feküdt kiterülve a hideg padlón, akár egy elgázolt béka, eltakart arccal rángatózott.

- Jongin! Ne haragudj, nagyon megütötted magad?!

Mélyről feltörő kacagása betöltötte a hideg szobát. Hasát fogva vinnyogott, akár egy megsebzett állat.

- Ha látnád, milyen képet vágsz!

- Marha vicces! – Megragadtam a kezét, és felrántottam a földről. – Menjünk!

A folyosó elnéptelenedve ásított a délutánba. Az ötvennyolcas szobához érve Jongin megállt, és nagy levegőt vett. Komoly arckifejezést erőltetett magára, majd benyomta az ajtót. A kis szoba szinte zsúfolt volt a sok embertől. Hoseok a sarokban ücsörgött a földön, és rendkívül nagy érdeklődéssel lapozgatta Moonbin egyik képregényét, aki az ágyán ült belefúrva fejét Jungkook nyakába. Ten fejcsóválva nézte a groteszk pózban ülő párost a szomszéd ágyról.

- Végre! – kiáltott fel a szinte bekebelezett Jungkook.

Jongin szája féloldalas mosolyra húzódott, és lezserül az ajtófélfának támaszkodott. Megköszörülte a torkát, és gondolkodón elkezdte dörzsölgetni az állát.

– Hmm… Fiúk, később is visszajöhetünk. Gyere, Taemin, úgy látom, ők jól elvannak ketten. – És elkezdte becsukni az ajtót.

– Ne! - Jungkook keserves felkiáltása után egy nagy puffanás hangzott, majd egy kéz visszarántotta az ajtót. Jungkook világokat elpusztító tekintettel meredt ránk. – Taemin itt marad! Te meg mehetsz a francba! – Majdnem fellökve gúnyos mosolyú barátomat erősen megszorította a kezem, és becibált a szobába. Moonbin leesett az ágyról, és most ott kuporgott a padlón, akár egy szárnyaszegett apró madár, kinek nehéz tele volt, s csontsoványra fogyott.

- Úgy látom, ma mindenki padlót fog, ha Taemin a közelben van - kacarászott Jongin, és levetette magát Ten mellé, aki még mindig vihogott a szellemes beszóláson.

Felsegítettem a földről a kis madarat, fahéjszín szeme csillogott a könnytől. - Olyan ártatlan képet tudott mindig vágni, hogy az ember akaratlanul is megsajnálta, és megfeledkezett az összes gondjáról. Megszorítottam puha kezét, és egy mosolyt erőltettem magamra.

- Mi történt?

- Elvesztette a balettcipelőjét, és a gonosz mostoha nem akarja kiengedni a toronyból – válaszolta Hoseok unott hangon, le sem véve tekintetét az újságról.

- Humorodnál vagy ma. Nah, de tényleg, mi a fene bajod van?! Jongin kirángatott a szobámból azzal, hogy valami atomkatasztrófa szintű dolog történt, te meg egy mukkot nem szólsz.

Moonbin sápadt arcán legurult egy apró fénylő könnycsepp. Kezét a nyakam köré fonta, és beleszipogott a vállamba.

- Nos, valaki elmondaná, mi a fene van, vagy így maradunk az idők végezetéig?! - Most már kezdett elhatalmasodni rajtam a düh, öt ekkora idiótát. Jobb dolgom is van annál, hogy a gúnyos megjegyzéseiket hallgassam, vagy taknyot törölgessek a nyakamról.

Jungkook közelebb merészkedett az ágyhoz, összekócolt haját próbálta rendbe szedni, miközben motyogott valamit.

- Ömm… az ő családja nem jön el. Nem lehet ott a mai családi napon. – Esetlenül leült az ágy szélére, tisztes távolságot tartva a szipogó Moonbintól.

A legtöbbünk, ha tehetné, el sem menne a mai vacsorára. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy szembenézzek azokkal, akik a legjobban megvetnek ezen a világon, magamon kívül. Nem voltam kíváncsi apám lefitymáló arckifejezésére, sem fejcsóválásaira. Vagy anyámmal folytatott veszekedésükre, amiben bizonygatja, ha ő döntött volna, be se tehettem volna a lábam a balett-terem tükrös falai közé. Mélyet sóhajtottam, a fertőtlenítő csípős szaga marta a torkom.

- Jaj, Moonbin! - csóváltam meg a fejem. - Sajnálom. Hidd el, ha tehetnénk, mi sem mennénk el. – Jelentőségteljesen körbe néztem, minden egybegyűltnek jelezve, hogy most kéne helyeselni.

- Ja – mondta először Hoseok, és most először nézett fel a képregényből, mióta bejöttem a szobába. - Amúgy, hogy tudsz ilyen szemetet olvasni? Ebben nincs semmi, csak értelmetlen harc meg fura pizsamás pasik izmos felsőtesttel. Látom, te ezt szereted.

- Kár, hogy nem vagy pizsamában, Taemin. – Moonbin felemelte fejét a vállamról, és könnyáztatta arcán elterült egy kedves kis mosoly. – Erre még az örök cinikus Hoseok is mosolyogva csóválta fejét.

- Nah jó, le lehet szállni rólam! – nevettem, és eltoltam magamtól a kis fiókát.

- Nagy ölelés - kiáltotta el magát Jongin, és már vetődött az ágy felé.

***

A kert színes szalagokba és vörös lampionokba öltözött. Temérdek sok kerek asztal állt rendezetlenül a hatalmas pázsiton. A székeken rokonok és barátok ültek, nevetgélve, sírva, örülve. Családomat kerestem tekintetemmel, az ing gallérja szúrta a nyakam, és a kényelmetlen nadrágomban feszengve pásztáztam a lemenő nap fényében az asztalokat. Egy halvány remény élt bennem, talán el sem jöttek. Talán nem kell látnom őket, talán elbújhatok még véget nem ér az este.

Intettem Tennnek, aki a családjának büszkélkedett, hogy ő bizony az elmúlt félévben felszedett három kilót, és ha így halad, talán jövőre ő már nem lesz ennek a börtönnek a rabja. Irigykedve néztem körül, megannyi család megannyi öröm. A kertet meghittség lágy aranyfellege lengte körül. És én? Mi lesz, ha kikerülök egyszer innen? Mihez kezdek? A gondolattól a szőr felállt a karomon, és az ezerszer olvasott levél zakóm belső zsebét újra mázsás súlyként húzta le. Nem, nem gondolok a jövőre. Már mindegy, mi lesz, az életem már sosem zökkenhet vissza a megszokott kerékvágásba. Ez itt az én jövőm és a jelenem.

Anyám integetése visszarántott a borús valóságba. Meleg mosolya szétterült arcán, ráncai kisimultak, azonnal hatalmas szívmelengető ölelésébe zárt. Az illata olyan volt, mint mindig, a kellemes vanília aroma felmelegítette szívemet.

- Drága kisfiam, úgy hiányoztál! – zokogta bele a nyakamba. Úgy látszik, ma mindenki az én vállamon akar sírni. Gyengéden megszorítottam törékeny alakját.

- Te is nekem, anya. Jó, hogy eljöttél. - A hazugság marta a torkom.

- Hadd nézzelek! – Eltolt magától, és jó alaposan végigmért, miközben szemeit törölgette. – Nagyon elegáns vagy, és hogy megnőtt a hajad is! Nem kéne kicsit levágatni? Vagy itt nincsenek fodrászok?! Ha tudtam volna, hozok egy ollót, és én magam nyírlak meg. – Akaratlanul is beletúrtam igencsak hosszú frizurámba, és elmosolyodtam. Olyan rég láttam azt a kis ráncot a szeme között, ami mindig csak akkor jött elő, ha bosszankodott valamin. Kellemes melegség futott végig feszült tagjaimon, egy pillanatra otthon éreztem magam. – Nah jólvan, gyere, üljünk le! Mesélj, milyen itt az élet? Nagyon szép ez a hely, és a kert valami bámulatos! – Leültem az asztalhoz, ami hirtelen furcsán üresnek tűnt. Addig észre sem vettem, hogy csak anyámat látom, de a többiek nincsenek itt.

- Anya, apa és Csihjong hol vannak? – Anyám fekete szemébe kétségbeesés ült. Mintha váratlanul érte volna a kérdés.

- Ők most nem tudtak eljönni. Apádat sajnos benntartották a munkahelyén, Csihjon meg nagyon készül a fellépésére. Tudod, beválogatták a Giselle-be, csak háttértáncos lesz, de ez nagy szó. Hiszen az Állami Balettintézet előadása lesz, ha ott felfedezik, a határ a csillagos ég. Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, hogy a színpadon álltál, a fényes deszkákon, és csak bámultam az én kisfiam…- Anyám szavai felhorzsolták szívem azon részét, hol a régmúlt emlékeit őriztem. Kerek fekete cseppek hullottak a sebből, és megmérgezték amúgy is szennyes véremet. - Taemin! – sikkantott fel anyám valahol a távolban. Nem néztem hátra, csak mentem, a kert fényei elmosódtak körülöttem, csak menekülni akartam minden elől. Anyám elől, a bűntudat elől, a betegség elől. Hevesen vert szívem, pumpálta immár fekete vérem.

A mosdó megfakult padlója lehűtötte verejtékben izzó testem. A mélykék hideg szívem mélyéig hatolt, s vártam, mikor pusztul már bele szilaj lüktetésébe. De kitartó volt s erős, lassult, de nem tágított, nem kaphattam meg tőle azt, amire úgy vágytam: felhőn ülve nézni egy hattyú gyönyörű táncát.

A zsebemből előkapartam az összegyűrt papírlapot, mely kettévágta az életem. A Balettintézet címere kövéren pöffeszkedett az elmosódott tintától mocskos papírlapon. Minden szavát kívülről tudtam már, nem kelletek betűk, miket elolvashatnék. A kínzó szavak billogot égettek lelkembe, s egy részemet örökre a pokol valamelyik elhagyatott forró zugába száműzték, hogy ott járja el utolszor a halál táncát.

„…nem áll módunkban visszavenni önt az elkövetkező években. Úgy gondoljuk, önnek most csak a gyógyulására szabad koncentrálnia. Javasoljuk továbbá, hogy törékeny egészségét figyelembe vége más szinteken folytassa tanulmányait…”

Meleg, sós cseppek gördültek végig csontos arcomon, a gyomrom görcsben rángatózott. Átadtam magam Neki, s a wc kagylóba bámulva megszabadultam mindentől, mely eddig nyomasztott.

A hideg víz visszasodort a tudattalanság pereméről a valóságba. Próbáltam összekaparni magam, befoltozni a gátat, mely pár perce átszakadt, és a jeges, sós áramlat elmosott mindent, min eddig dolgoztam. Nagy levegőt vettem, s mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna, visszamentem az asztalhoz.

Anyám kirohanásom után, nem sokat beszélt. Sosem tudta kezelni ingadozó lelkiállapotomat. Csöndesen elfogyasztottuk a vacsorát. Ahogy az este a végéhez közeledett, kellemetlen üresség telepedet meg a fák között. A szél felerősödött, s elszálltak a viszontlátás örömei, és a búcsú hideg szürke ködként gomolygott az asztalok között.

- Vigyázz magadra! Amint tudok, telefonálok, és ne feledd, a legfontosabb most, hogy meggyógyulj! Ne foglalkozz semmi mással bogaram! – Anyám csókot lehelt homlokomra, és eltűnt a fekete éjszakában.

Az intézet folyosója most megtelt kellemes zsongással s nevettessél. Elindultam a szobám felé.

- Hé, Taemin! Nem jössz játszani? Moonbin azt mondta, mindenkit lever thuhóban. – Jungkook kaján vigyora betelítette a helyiséget.

- Nem, bocs srácok, nagyon elfáradtam, pedig megnéztem volna, hogy alázzátok le a kölyköt. – Széles mosolyt erőltettem az arcomra. A hátam mögött még hallottam, ahogy Moonbin épp az anyukámat szidta. A folyosó végéhez közeledve valaki megragadta a karom. Jongin aggódón pillantott végig arcomon, titkaim után kutatva.

- Minden rendben?

- Persze – mosolyogtam ismét, habár Jonginnak felesleges volt hazudnom. Túl jól ismert.

- Rendben, ha egyedül akarsz lenni, megértem. Nem maradok sokáig. – Azzal el is futott az ellenkező irányba.

Fehér szoba, fehér plafon. Megint itt vagyok. Az árnyékok körbevesznek, s nem tudom, hova bújhatnék előlük. Kezem izzad terhétől. Az út előttem van, de nem tudom merre induljak.

A fehér pirulákat szorongatva lehunyom a szemem.